Jelmez nélkül
Farsang idején egyre felkapottabbak lettek ismét a bálok, a régi korok hangulatát megidézve visszatértek a modern kor köntösébe bújtatott fényes-csillámos forgatagok.
A kerekre kitartott, merevítős szoknyák, mély dekoltázsok, csillámporos frizurák, kontúrosra festett arcok boldog suhanása és maga az egész esemény, óhatatlanul is egyfajta szociokulturális tanulmányt tár elénk.
A ruha vagy a jelmez sok mindenről árulkodik, láttatni engedi, hogy ki mivel fejezi ki személyiségét vagy milyenné válna szívesen.
Álarc mögé bújva szabadon szemlélődhetünk, azt remélve, hogy így aztán senki az égvilágon nem ismer fel. Még ha mindez balga remény is csupán, hiszen a berögzült mozdulatok többet elárulnak rólunk, mint ahogy azt gondolnánk.
De mi van akkor, ha mozdulatainkban is igazodunk a megformálni kívánt figurához?
Ha a rejtőzködés izgalmán felül ez a pillanatnyi mássá válás nemcsak külsőnkben, hanem viselkedésünkben is megnyilvánul?
A ruhával együtt felöltjük gazdája gesztusait, mozdulatait és hirtelen élni kezdjük annak érzéseit is, vagyis azonosulunk a Szereppel. Szerepjáték ez, de egyben én-keresés is, hiszen levetkőzzük, és magunk mögött hagyjuk azt a személyt, akik egyébként vagyunk.
Kóstolgatjuk a lehetőségeket, holott még magunkat sem ismerjük igazán.
Önismeretünkhöz a legteljesebb képet kétségkívül az adná, ha szembetalálkozhatnánk saját magunkkal. Ha kölcsönadhatnánk saját jelmezünket. Vajon jól vagy rosszul éreznénk-e magunkat így szemtől-szemben vele?
Harmóniát éreznénk vagy menekülnénk a rigolyáitól?
A tükör, a fényképek, a videofelvételek jó eszközök arra, hogy egy kicsit „kívülről” is ismerkedjünk önmagunkkal.
Sokan nem szeretik visszanézni a magukról készült felvételeket. Pedig jó önismeret, érdemes kipróbálni.
Álljunk egy teljes alakot megmutató tükör elé és nézzük meg alaposan önmagunkat.
Először hagyjuk, hogy megfogalmazódjon bennünk az, amit látunk, ahogyan látjuk önmagunkat. Sokszor hajlamosak vagyunk a negatív dolgokra fókuszálni. De engedjük feltörni ezeket az érzéseket.
Majd, miután kielemeztük magunkat, akkor próbáljunk meg 3 olyan dolgot találni önmagunkon, ami tetszik, amit szépnek látunk, és amire büszkék vagyunk.
Ne legyintsük azzal, hogy: „rajtam ilyen nincs”, mert mindenkinek van olyan vonása, ami előnyös, kiemelkedő!
A negatív önkép életünk más területeit is hátrányosan befolyásolja. Ha nincs önbizalmunk, akkor alulértékeljük nemcsak külsőnket, hanem munkánkat és az érte járó ellenszolgáltatást, pl. fizetést is.
A kineziológia segít feloldani a szorongást, a gátlásokat, ami fakadhat a közelmúlt negatív élményeiből, de származhat a gyerekkorból, sőt a magzati korból is.
Ha arra koncentrálunk, amit szeretünk magunkon, amire büszkék vagyunk, akkor teljesen más hangulatban töltjük a napjainkat és éljük életünket, mintha folyton az járna a fejünkben, hogy: csúnya vagyok, kövér vagyok…
Azt mondják, egy bizonyos kor után az ember jelleme leolvasható az arcáról. Vagyis ha egy arc barátságos, mosolygós, netán irigy, rosszindulatú vagy aggódó-borús, akkor gazdája jelleme is valószínűleg ennek felel meg.
Ugyanígy a hangulat is kiütközik az arcon. Ha keserűség, bánat jellemzi gondolatainkat és érzéseinket, akkor ez tölti be lényünket, és mások is ezzel a hangulattal azonosítanak bennünket.
Mi alakítjuk a rólunk alkotott képet! Döntsük el, hogy milyenek szeretnénk lenni és mit szeretnénk sugározni. Majd tegyük meg az első lépéseket azért, hogy belülről olyanok legyünk, amilyennek szeretnénk, hogy mások lássanak!
Egy folyamat ez, egy út. Amit mi járunk végig. Tegyük meg az első lépést! Nem holnap… hanem most!