Bízz magadban, hogy másokban is bízhass!
Ősbizalomtól az önbizalomhiányig
Az ősbizalom kialakulása az anyaméhben kezdődik, hogy várnak-e bennünket, (el)fogadnak-e bennünket?
Ez folytatódik a születés utáni időszakban, ha az anya elfogadja a gyermekét annak, aki (fiú lett/lány lett, visszahúzódó/csintalan), akkor a gyermekben kifejlődik az a képesség, hogy saját magát szeresse, és olyan személynek tekintse, aki bizalomra méltó.
Akkor tudjuk önmagunkat szeretni és elfogadni, ha szeretetet kaptunk.
Te erre nem vagy képes!
Ha gyermekkorunkban sokszor azt halljuk, hogy „erre te nem vagy képes, ezt te nem tudod megcsinálni”, akkor a gyermek önmagába vetett bizalma megrendül és kialakul az önbizalomhiány.
Tudni fogja, hogy ezt vagy azt a feladatot ő nem képes megcsinálni, megoldani, hanem erre van egy alkalmasabb személy, a gyermekkorban a szülő, később valaki más (főnök, munkatárs, férj, társ), a maga kisebbrendűsége pedig stabilizálódik.
Áthárítja a fontos dolgokat, hiszen ő nem képes egyedül megoldani azt. Inkább mások keze alá dolgozik és gyerek marad a házasságában is.
Elég jó vagyok?
Az önbizalom-hiányos ember, mivel jobban bízik egy másik személy erejében, képességeiben, nagyon sokszor belemegy (főleg ha nő az illető) nem egyenrangú kapcsolatokba, helyzetekbe.
Túlértékeli a másikat, annak képességeit, akinek ő csak kisinasa lehet. Ezért ő az, akit a legtöbbször kihasználnak, vagy ő az, aki elvállal magától minden plusz feladatot a munkahelyén.
Alulértékeli magát a párkapcsolatában is. Úgy látja, hogy mindenki más szebb, jobb nála, ő pedig örül, hogy egyáltalán kellett valakinek, ezért folyton meg akar felelni, nehogy elhagyják.
Ezzel párhuzamosan félti is a párját, foggal-körömmel, amiből féltékenység születik. A féltékenység pedig többnyire becsapást generál.
Megteremtem a konkurenciát
Az önbizalom és a bizalomra való képesség (én bízok benned, biztonságban érzem magam veled) nélkülözhetetlen ahhoz, hogy szeretetet tudjunk adni, és el tudjuk fogadni társunk felénk irányuló szeretetét.
Ha tisztában vagyunk az értékeinkkel, akkor el tudjuk azt is hinni, hogy mi „elég jók” vagyunk, rajtunk kívül nem kell más, és nincs okunk bizalmatlankodni.
Ha viszont úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltók arra, hogy bízzanak bennünk (lásd gyermekkori alkalmatlanság-érzés gyökerei) akkor folyton megerősítést keresünk.
Figyelünk más konkurens személyeket, jeleket keresünk, ellenőrzünk (e-mail, telefon) stb.
A saját kishitűségünk keltette bizalmatlanság és görcsös ragaszkodás pedig előbb-utóbb megteremti a kételyünket. Amivel az agy sokat foglalkozik, azt valóságnak hiszi el, és meg is teremti.
A bizalom elvesztése
A bizalom, amíg megvan, sokszor szinte észre sem vesszük. Nem tulajdonítunk értéket annak, hogy valaki belénk helyezi a bizalmát.
Amikor viszont sérül, és visszaélnek a bizalmunkkal, akkor annál inkább foglalkozunk vele.
Egy adott személyhez fűződő bizalmat -ha egyszer elveszett- nem könnyű visszaszerezni, gyakran lehetetlen. A hozzáfűződő megbántottság-érzést viszont lehet és kell is oldani.
Ki, miért hibás, miért történt? Ezek jó és célravezető kérdések, kibogozásuk segít felgöngyölíteni a történteket. Ne maradjunk az önsajnálat állapotában, hanem keressük meg ezekre a választ.
Csalódás után nagyon nehéz újra bízni, mert a tüske mindig ott marad. Ezzel védjük magunkat és jogosan.
A dolog elengedése viszont történjen meg, az illető a személy iránt ne érezzünk haragot többé. A vele kapcsolatos rossz érzés, negatív élmény mi magunkat is megbetegít, hiszen folyton átéljük a csalódást élményét, a torok- és gyomorszorítást.
És ne feledjük, hogy mindig van legközelebb. Lehet, hogy nem ezzel a másik személlyel, de egy másikkal biztos. Érdemes a tanulságokat levonni, és nem a bizalmatlanság ködébe burkolózni, hanem az önfejlődés egyik fokának tekintve leszűrni a történtekből azt, ami épülésünket szolgálja.